A nyugat általában véve támogatja Szerbia európai integrációját, és nem követeli Belgrádtól Koszovó függetlenségének formális elismerését. A Washingtonból és Berlinből érkező jelzések azonban arra utalnak, hogy Szerbiára az integráció útján nehéz feladatok várnak. Emellett napról napra nő a bizonytalanság, hogy kijelölik-e az év végéig Belgrád számára a csatlakozási tárgyalások kezdetének időpontját. Ivana Subašić írása.
Belgrád számára formálisan a Prishtinával elért megállapodások érvényesítése és a párbeszéd folytatása a fő politikai feltétele az ország csatlakozási tárgyalásai időpontjának kijelölésére. Ám az olyan hírek, hogy a vezető nyugati diplomácia, vagyis az Egyesült Államok és Németország elvárja, hogy Belgrád normalizálja Prishtinával való viszonyát, felvetik a kérdést, hogy az új kormánynak sikerül-e összeegyeztetnie ezeket a követeléseket az ország alkotmányával.
A hazai elemzők nem derűlátóak. Úgy vélik, nem valószínű, hogy Szerbia számára az év végéig meghatározzák a csatlakozási tárgyalások kezdetét, és emlékeztetnek, hogy az új tagállam, vagy tagállamok felvételének feltételei elsősorban politikai döntés eredményét képezik. Egy dolog azonban bizonyos, az, hogy Szerbiára a belpolitika és a külpolitika területén számos feladat vár. Elsőként az olyan, látszólag marginális kérdések megoldása, mint az előcsatlakozási szerződés becikkelyezése, amely ugyan 2008-ban aláírásra került, ám nem érvényesíthető, mivel az unió egyetlen tagországa, Litvánia, még nem cikkelyezte be. Az elemzők kiemelik azonban, hogy ennél sokkal komolyabb kérdések is vannak, mint pl. Németország azon követelése, hogy vonják ki a szerb rendőröket Koszovóról, valamint a belgrádi és prishtinai iroda kölcsönös megnyitása. Az új kormányra tehát sok feladat vár, és ezek nem fognak kizárólag a diplomácia illetékességébe tartozni. Mindenképpen számos fejleményre kerül sor, amíg nem kristályosodik ki a feltett kérdésre adandó válasz.
A hatalom éléről mind gyakrabban hangzanak el olyan értékelések, miszerint az új kormánynak késznek kell lennie számos népszerűtlen lépés megtételére. Annyi bizonyos, hogy Belgrádtól nem fogják hivatalosan követelni Koszovó formális elismerését, habár bizonyos nyomásgyakorlásra számítani lehet. Világszerte számos állam létezik, amely nem ismert el valamilyen realitást, hanem évtizedekig, sőt, néha évszázadokig várt annak módosulására. Kína több mint száz évet várt arra, hogy Hongkong és Makaó ismét a fennhatósága alá kerüljön, továbbá itt van Tajvan kérdése is. Egyes elemzők véleménye szerint éppen Kína és Tajvan viszonya szolgálhat modellként azok számára, akik a koszovói kérdésre keresnek kompromisszumot. Peking nem ismeri el Tajpejt és Tajpej sem ismeri el Pekinget, ennek ellenére egyik és másik is egyetért abban, hogy csak egy Kína létezik, annak ellenére, hogy mindkettő magát látja ezen egyetlen Kína képviselőjének szerepében. Ez azonban nem hat ki kölcsönös tíz-, az utóbbi időszakban pedig már, százmilliárd dolláros árucseréjükre.
Ez talán jó modell lenne, ám igen nehezen megmondható, hogy erre alapulnak-e azok a spekulációk is, amelyek a kölcsönös, nem diplomáciai, hivatalok belgrádi és prishtinai megnyitására irányuló követelésekre vonatkoznak. A kompromisszumos modell igen nehéz feladat Belgrád számára. Másrészt azonban, a koszovói albán politikai közvélemény dialógus folytatásához való viszonyulása arra utal, hogy Prishtinának nemigen fűlik a foga a Belgráddal való viszonyok normalizálásához.
Az elemzők egy csoportja azt a tézist képviseli, hogy a Nyugat-Balkán térségének európai népek családjához való csatolása hozzájárulna a koszovói probléma konkrét megoldásához. Mind gyakrabban hallható azonban olyan értékelés, hogy az Európai Unió már nem ugyanaz, mint húsz évvel ezelőtt volt, hanem egy súlyos egzisztenciális válságban levő szervezet. Illetve, hogy az Európai Unió jelen pillanatban nem rendelkezik olyan potenciállal, mint a 90-es években, amikor Ausztriát fogadta tagjai közé, ily módon nyújtva ösztönzést Dél-Tirol kérdésének megoldásához.